Az alábbi válogatás jelenleg megvásárolható eredeti festményeimet tartalmazza. Az alkotások magánenteriőrök, valamint irodák, szállodák, egészségügyi és más reprezentatív terek számára is elérhetők.
Belsőépítészek, építészek és vállalati partnerek számára több alkotást érintő együttműködés esetén személyes egyeztetésre is lehetőség van.
Van, amikor a virágok nemcsak színeket hoznak egy szobába, hanem mintha zenélni kezdenének.
A Virágok és dallamok ezt a különös pillanatot idézi meg: amikor a színekből dallam lesz, a dallamból pedig érzés. A kompozíció középpontjában egy zenébe merülő női alak jelenik meg csellójával, mellette virágokkal, élénk színekkel és egymásba simuló geometrikus formákkal.
Mintha egy csendes koncertbe pillantanánk bele, ahol nem tudjuk, mi született előbb: a zene vagy a virágok. Talán a dallam hívta életre őket. Talán éppen ők ihlették a muzsikát.
Számomra ez a festmény az élet öröméről szól. Azokról a pillanatokról, amikor egy dallam, egy szín vagy egy apró szépség képes megváltoztatni a hangulatunkat – és egy hétköznapi pillanatot valami különlegessé tenni.
A női figurális ábrázolás és a zene visszatérő témái festészetemnek. A hangszeres kompozíciók a zene iránti szeretetemből születnek, közülük pedig különösen közel áll hozzám a cselló.
Mély, meleg orgánuma számomra különleges közelséget teremt az emberi hang és a hangszer hangja között. A festményen ezért a cselló nem pusztán hangszer: a női alakkal szinte eggyé válva maga is megszólal. A meleg vörös és narancs tónusokkal kiemelt hangszer, valamint az őt körülölelő kékek és lilák kontrasztja ezt a bensőséges zenei élményt erősíti.
A cselló hangja számomra arról a pillanatról szól, amikor a zenét már nem csupán halljuk, hanem átéljük.
A lélek zenéje a zene és az ember belső világának találkozásáról szól. Arról az élményről, amikor a zene már nem csupán kívülről érkezik hozzánk, hanem megérint, átjár, és részévé válik annak, amit érzünk.
A kompozícióban a női alak és a hangszerek szinte eggyé olvadnak. A cselló meleg, erőteljes jelenléte mellett a zongora billentyűi beleolvadnak a figura testébe, mintha a dallam útja egyenesen a lélekhez vezetne.
A festmény számomra azt a nehezen megfogalmazható kapcsolatot jeleníti meg, amely az ember és a zene között születik: amikor a hangszer elhallgat, de a zene bennünk tovább szól.
A festmény Jókai Mór születésének 200. évfordulójára készült, tisztelgésként a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja és gazdag írói öröksége előtt.
A kompozíció középpontjában Jókai portréja áll, körülötte pedig életművének és regényvilágának jelképes motívumai bontakoznak ki: a hajó, a nyitott könyv, a toll és a tinta, a szerelmespár, valamint a nőalak. A különálló történettöredékek egyetlen képi világgá kapcsolódnak össze, mintha Jókai képzeletének darabjai vennék körül az írót.
A geometrikus formák és az intenzív, egymásnak feszülő színek kortárs festői nyelven idézik meg Jókai romantikus világát. A „Jókai 200 – Toll, Szerelem, Szabadság” számomra találkozás irodalom és festészet, múlt és jelen között – egy képi főhajtás a történetek ereje előtt.
A Still Life az élet apró örömeinek találkozása. Egy csendélet, amelyben az ízek, az illatok, a színek és a zene egyetlen kompozícióban fonódnak össze.
A gyümölcsök és virágok az élet érzéki gazdagságát idézik, míg a kompozíciót uraló cselló és a mellette megjelenő figura a zene világát kapcsolja mindehhez. A hangszer, az ember és a csendélet tárgyai egymásba simulnak, mintha ugyanannak a pillanatnak különböző érzetei lennének.
Az élénk színek és erőteljes formák számomra az élet szeretetét fejezik ki. A Still Life arról szól, hogy az életet nem csupán szemléljük: ízeken, illatokon, hangokon és érzéseken keresztül éljük meg.
Az Utcazenész egy városi pillanat története. Egy hangulatos tér, egy kávézó, a környező épületek és a templom között egy gitáros ül és játszik. Nem koncertteremben és nem színpadon – egyszerűen ott, ahol az emberek élik a mindennapjaikat.
Zenéjével saját érzéseit és pillanatnyi hangulatát adja tovább azoknak, akik megállnak meghallgatni, vagy talán csak néhány percre elsétálnak mellette. A dallam így észrevétlenül válik a város és az ott élő emberek történetének részévé.
A nagyméretű kompozíció élénk színei, geometrikus formái és a környezetbe szinte beleolvadó zenész számomra azt a különleges élményt idézik, amikor egy váratlanul felcsendülő dallam egy hétköznapi városi pillanatot emlékké változtat.
A Rejtély egy elkapott, bensőséges pillanat története. A nőalak hangszerével a kezében elmerül a zenében, miközben tekintete és arckifejezése nem árulja el, milyen gondolatok és érzések járnak benne.
Vajon kinek játszik? Valakinek, aki ott van vele, valakinek, aki már csak az emlékeiben létezik – vagy talán saját magának?
A geometrikus formákból felépülő alak és hangszer szinte eggyé válik, miközben a türkiz, lila és rózsaszín tónusokat körülölelő élénk sárga háttér még hangsúlyosabbá teszi a figura befelé forduló csendjét.
A Rejtély számomra éppen attól válik történetté, hogy nem ad választ. A nézőre bízza, milyen gondolatokat, érzéseket és dallamot képzel a nőalak csendje mögé.
A Románc egy be nem teljesült szerelem története. Egy nő ül a nyitott ablak mellett, gitárral a kezében, miközben tekintete elkalandozik – mintha gondolatai valakihez szólnának, aki nincs jelen.
A nyitott ablak a külvilág és a vágyakozás felé vezet, a gitár pedig annak az érzésnek ad hangot, amelyet talán szavakkal már nem lehet elmondani. A dallam így egy kimondatlan vallomássá válik: egyszerre őrzi a szerelem szépségét, a reményt és a hiány fájdalmát.
Az élénk színek és geometrikus formák mozgalmasságával szemben a nőalak tekintete egy csendes, személyes pillanatot teremt.
A Románc számomra annak a szerelemnek a története, amely talán soha nem teljesedett be, mégis tovább él az emlékeinkben – akár egy dallam, amelyet nem tudunk elfelejteni.
A Vocal a különböző zenei hangok találkozásáról szól. A kompozícióban négy hangszer jelenik meg, amelyek formái egymásba fonódnak, mintha nem külön-külön, hanem egyetlen zenei együttesként szólalnának meg.
A vonós, fúvós és billentyűs hangszerek saját karaktert képviselnek, mégis közös ritmusba rendeződnek. A geometrikus formák találkozása és az intenzív színek játéka számomra azt az energiát idézi, amikor különböző hangokból egyszer csak megszületik a harmónia.
A hangszerek határai helyenként feloldódnak, egyik forma átvezet a másikba – ahogyan a zenében is egymásra felelnek és egymást egészítik ki a különböző szólamok.
A Vocal számomra a zene közös hangjáról szól: arról a pillanatról, amikor több különböző hangszer már nem négy külön szólamként, hanem egyetlen egészként szólal meg.
Az Aston Martin – ONE-77 a sebesség, az erő és a formatervezés iránti vonzódásomból született. Mindig is közel álltak hozzám az áramvonalas autók – az a különleges találkozás, amikor a mérnöki teljesítmény és az esztétikum szinte szoborszerű formává válik.
A festményen az autó nem egyszerűen egy jármű, hanem maga a mozgás és a dinamika. A hangsúlyos perspektíva, az egymást metsző vonalak és az intenzív kék felületeket körülölelő élénk színek a sebesség érzetét idézik, mintha az autó a következő pillanatban kilépne a kép teréből.
Ebben a kompozícióban festészetem egy másik, határozottabb oldala jelenik meg: a gép ereje, az áramvonalas forma szépsége és a sebesség szabadsága.
Az Aston Martin – Ulster egyfajta időutazás. Miközben az Aston Martin modern modelljeiben az áramvonalas formák, a teljesítmény és a technikai kifinomultság ragad meg, ennél a festménynél arra voltam kíváncsi, honnan indult mindez.
A kompozíció az Aston Martin korai versenyautóinak világába vezet vissza. A hatalmas kerekek, a jellegzetes fényszórók és a nyitott karosszéria egy olyan korszakot idéznek, amikor az autózás még nyersebb, közvetlenebb és kalandosabb élményt jelentett.
A klasszikus automobil formáit saját festői világomban, erőteljes geometrikus felületekkel és intenzív színekkel értelmeztem újra. Így a múlt egy darabja kortárs képi környezetben jelenik meg.
Az Aston Martin – Ulster számomra nemcsak egy legendás autó megidézése, hanem visszatekintés egy történet kezdetére: arra az örökségre, amelyből évtizedek alatt megszületett a modern Aston Martin világa.
A Viola cím számomra kettős jelentést hordoz. Egyszerre utal a zene világára, és akár a festményen megjelenő nőalak neve is lehetne – mintha ezen a képen már nem lehetne pontosan eldönteni, hol végződik a zenész, és hol kezdődik a hangszer.
A nőalak gyengéden átkarolja a hangszert, miközben teste, kezei és annak formái szinte egymásba fonódnak. A hangszer meleg narancs és vörös tónusai, valamint az alakot körülölelő kékek és lilák egyszerre teremtenek közelséget és feszültséget.
A zene itt nem kívülről érkezik. Mintha az alak saját érzései szólalnának meg a húrokon keresztül, és a hangszer az emberi test folytatásává válna.
A Viola számomra az ember és a zene közötti bensőséges kapcsolatról szól – arról a pillanatról, amikor már nem mi szólaltatjuk meg a hangszert, hanem együtt szólalunk meg vele.
A Vallomások a női lélek rejtett világáról és az önmagunkkal folytatott őszinte párbeszédről szól. Arról a csendes pillanatról, amikor nincs kinek megfelelni, nincs mit elrejteni – csak önmagunkkal kell szembenéznünk.
A befelé forduló nőalak mozdulata egyszerre sugall törékenységet, érzékenységet és elmélyülést. Mellette a gramofonból szóló halk zene mintha gondolatainak kísérője lenne, miközben a kompozícióban megjelenő citrom az önmagunkkal való szembenézés olykor keserű, kellemetlen, mégis szükséges pillanatait jelképezi.
A gramofon meleg tónusai és a nőalak lágy kékjei között kialakuló kontraszt az érzelmek hullámzását erősíti: a külső világ elcsendesedik, és egy belső történet veszi kezdetét.
A Vallomások számomra azt a pillanatot ragadja meg, amikor a legfontosabb vallomást nem valaki másnak, hanem önmagunknak tesszük meg.